Sziasztok, kedveskék!
Meg is érkezett a következő rész, amiből többet megtudhattok Elisha életéről is. Tegnap este elkapott az írhatnék és a nagy részét már meg is írtam a résznek, gondoltam megosztom veletek egy kicsit előbb. Továbbá még egy jó hírem van számotokra: úgy tervezem, hogy mivel amúgy is hamarosan Karácsony és a héten a megfázásból lábadozok, szombaton vagy vasárnap hozok még egy fejezetet és a jövő héten is két fejezetre lehet majd számítani - persze ha közbejön valami, akkor nem tudom hogy mikor fogom hozni az új részeket, de remélhetőleg nem marad majd el. Ezek tehát a terveim a "jövőre" nézve. :)
Még egy hírem van: elindítottam egy blogot is, amin a véleményem olvashatjátok majd a következőkben. Ha van kedvetek ugorjatok be: Insurgent
Ha tetszett a fejezet és ha van kedvetek hozzá, hagyjatok pár megjegyzést a fejezet végén! Kíváncsi vagyok, mennyire nyerte el a tetszéseteket!
Puszi,
Rosy.
Rosy.
"Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály." - Victor Hugo
Az előző este emlékei még élénken éltek az emlékezetemben s még annak ellenére is elő-elő jöttek bizonyos részletek, hogy nem akartam, egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni ezeknek a bizonyos izgató emlékeknek. Ahányszor magam előtt láttam Max hibátlan testét, arcát, ami egyszerűen elképesztően férfias volt, annyiszor éreztem forróságot odalent a két lábam között. Elmosolyodtam az emlékek hatására és azt kívántam, bárcsak újraélhetném azt az estét, de tudtam, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy ez megtörténjen. A részemről ennyi elég is volt.
Erőt vettem magamon és felsétáltam a negyedikre, a lakásomra. Mivel Lana most éppen dolgozott, így nem kellett félnem attól, hogy korán reggel már kihallgatnak a saját lakásomban. Ha itthon lett volna, a legelső kérdése az lett volna, hogy mégis milyen volt az ágyban Mr. Tökéletessel, amire most aztán végképp nem lett volna szükségem, éppen elég volt ennyi izgalom is egy elég életre.
Kinyitottam az ajtót, lepakoltam a táskám és a szobámba sétáltam tiszta ruháért. Próbáltam kiverni a fejemből Max-et és az egész munkahelyemet és hogy ezt még jobban elősegítsem nekiálltam rendet rakni, kitakarítani az egész lakásban. A szobámmal kezdtem. Kivittem a szemetet, lepakoltam a polcokat s vizes ruhával tisztára töröltem. Felporszívóztam, beágyaztam s a fürdőt is szép tisztán kitakarítottam. Mire a nappalihoz értem volna, csengettek, így abba kellett hagynom. Kivittem a vizes lavórt a fürdőbe gyorsan és már rohantam is kinyitni az ajtót. Már kezdett jó kedvem lenni, de mikor megláttam, ki áll az ajtóban, egyrészt meglepődtem, másrészt nem vártam az ő látogatását.
- Szia, kicsim! - köszöntött apám, aki nem volt valami túl jó formában.
- Mit keresel itt? - nem tudtam hangosan kimondani az apa szót. Lehet, hogy csupán három betűből áll, de nálam elvesztette már régen a becsületét.
- Nem keresheti meg a saját lányát egy apa? - átlátszó próbálkozása undort váltott ki belőlem. Nem szerettem az olyan embereket, mint amilyen a saját apám is volt: átlátszó és igen csak irritáló.
- Te csak akkor szoktál megkeresni, ha pénz kell neked. Most sem hiszem, hogy másról lenne szó! Szóval, ki vele: mennyire lenne szükséged most? Egy millióra? Száz ezerre?
Elhúzta a száját és egyre inkább csak a hátam mögött kutatott valamit.
- Van itt még valaki vagy csak te vagy egyedül?
- Én vagyok csak itthon, Lana dolgozik - válaszoltam miközben az ajtókilincset szorosan markoltam.
- Esetleg beengedsz? - a kérdése inkább parancsnak hangzott, de hát ki vagyok én, hogy egy láthatólag egy ilyen fontos embernek nemet mondjak? Megköszörülte a torkát s beljebb lépett mikor odébb álltam az útjából. - Köszönöm.
Nem kellett a sajnálkozása. Többé már nem voltam az a szegény, gyámoltalan szerencsétlen lány, akit csak úgy otthagyhatott a szarban. Nem voltam kíváncsi rá, sőt, egyenesen ki nem állhattam őt. Amikor csak tudtam letagadtam, hogy ismerem.
- Lenne itt valami, amiről tudnod kéne Ell... - láttam rajta, hogy szorong, nem tudja, hogyan tálalja azt, hogy megint valami őrültségbe keveredett.
- Állj! Mégis miről kéne tudnom? Már megint mibe keveredtél? - dühöm levezetéseként föl-alá járkáltam a nappaliban az ablak előtt.
- Nem mondhatok semmi konkrétat csak arra kérnélek, hogy... - miközben kereste a szavakat, minden erőmre szükségem volt, hogy oda ne menjek hozzá és keverjek le neki egy jó nagy pofont. Régen láttam már szerencsére, akkor is csak pénzt kért, amit én nem adtam neki. - Amilyen gyorsan csak tudsz, költözz el innen! Vannak emberek, akik nem kedvelnek túlságosan engem és félek, hogy felhasználnak téged ellenem...
- Azt mondod, hogy el kell költöznöm? Meg akarod mondani, mit tegyek?
- Nézd, Ell! Tudom, hogy piszok rossz apa voltam, hogy cserben hagytalak, de legalább most az egyszer hallgass rám! Ez most nem vicc! El kell tűnnöd erről a helyről olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz!
Minden rossz emlékem egyszer csak kezdett feltörni belőlem. A sírás fojtogatott, de nem engedhettem meg neki, hogy teljesen átvegye fölöttem a hatalmat. Mélyen apám szemébe néztem miközben hozzá intéztem utolsónak szánt szavaimat.
- Egy: nem te mondod meg, mit csináljak vagy mit ne. Kettő: tűnj el az életemből mindörökre! - a kezemmel közben a bejárati ajtóra mutattam ezzel is utalva arra, hogy ideje mennie, hogy az apa-lánya beszélgetésnek itt és most vége van. Ő még mondani szeretett volna valamit, láttam rajta, de inkább meggondolta magát, amit jobban is tett. Nem voltam kíváncsi rá és nem is leszek soha.
Felállt, rám nézett még utoljára és csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra majd nem láttam többet. Miután hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó, könnyek szöktek a szemembe s elkezdtem sírni, mert eszembe jutott minden szörnyűség, ami az életem során velem történt. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de sikerült addig elhúznom a sírást, amíg Lana meg nem érkezett s vidám hangjával fel nem hívta magára a figyelmemet. Mosolya azonban rögtön leolvadt az arcáról, mikor látta, mi a helyzet velem.
- Mi történt Elly? A pasi csinált valamit? - ingattam a fejem, hogy nem ő volt s hüppögésem egyre jobban csak felerősödött. - Hát akkor ki?
- Az... az apám... itt járt... - mellém telepedett a fotelra s magához húzott, átölelt és próbált csitítgatni. Senki sem ismerte a múltam még Lana sem. Senkinek sem dicsekedtem vele ugyanis nem volt egy kellemes gyerekkorom, nekem kellett mindenemért megdolgoznom, csoda, hogy itt tartok.
- Az apád? Nem is említetted, hogy tartanátok-e a kapcsolatot vagy hogy mi van a szüleiddel - megállapításnak szánta, nem volt benne semmi bántó szándék, de ettől csak még jobban sírhatnékom támadt. A papír zsebkendők már halmokban álltak körülöttem a fotelben is, a földön is és ez a kupac most még egy könnyes darabbal bővült. - Csss... ne sírj kérlek! Tudod, nem áll jól neked a sírás, csak elcsúfítja az arcodat, ami egyébként gyönyörűséges!
Próbáltam magam megnyugtatni, próbáltam abbahagyni a sírást, de nem volt könnyű - mondjuk még mindig könnyebb volt úgy, hogy valaki mellettem volt és támogatott, nagyon sokat jelentett ez nekem és éppen ezért döntöttem el, hogy Lana-nak elmondom az én titkom. Erőt vettem magamon, szembe fordultam vele s a szemem törölgettem. Mostanra már biztosan vérvörös volt a sok sírástól.
- Amit most me... mesélni fogok, - hüppögtem - kérlek, ne mondd el senkinek! Eddig még nem igen tud róla senki sem - vallottam be őszintén.
- Lakat a számon!
- Azt már tudod, hogy nem volt könnyű gyerekkorom, lehet említettem már, hogy amim csak volt, azt én szereztem meg magamnak. Nekem kellett megdolgoznom azért, hogy legyen valamim, mert anyám 15 éves koromban váratlanul tisztázatlan körülmények között meghalt, apám pedig elkezdett inni és rossz társaságba keveredett. Alig volt pénzünk... - visszaemlékezésem során tisztán magam előtt láttam azokat az estéket, mikor apám ittasan és dühösen tért haza s utána tett arról, hogy nekem sem legyen sokkal jobb. - Volt, hogy egyszerre két munkahelyen is dolgoznom kellett, hogy fizetni tudjuk a számlákat. Ez még nagyjából a középiskola alatt volt így. Mikor 18 éves lettem s felvettek az egyetemre, minden erőmet összeszedtem és egyik este elszöktem, hogy végre a saját életemmel is foglalkozhassak - barátnőm mindvégig figyelmesen figyelt engem s készen állt megvigasztalni is, ha arra lenne szükség. - Egy ideig nyugtom volt tőle, aztán egy téli napon megkeresett és pénzt követelt tőlem, rengeteg pénzt, amit persze az egyetemre félretett tartalékomból tudtam csak kifizetni neki, amit évek alatt sikerült csak összegyűjtenem - láttam Lana-n, hogy nagyon megérintette a történetem. Észre sem vettem, hogy már egy fél órája mesélem neki szomorú sorsom történetét csak akkor, mikor megszomjaztam.
- Szegényem... mért nem mondtad ezt el eddig? - kérdezte.
- Azért, mert ha valakinek elmesélem, akkor már másképp néz rám, mintha egy árva lennék. Az is vagyok bizonyos tekintetben, de nem szeretem ezt emlegetni, mert vagy kihasználnak ezzel az emberek vagy csak nem érdekli őket.
- Azért elmondhattad volna. És hogy sikerült kifizetned az egyetemet? - láttam rajta, hogy nem vicceli el a történetet és hogy igazán érdeklődik irántam s talán ez miatt is döntöttem úgy, hogy elmesélem neki az egész életemet az elejétől a végéig.
- Tudom, tudom, de egy ilyen történettel nem könnyű előállni. Az egyetem alatt is dolgoznom kellett és volt, hogy egyik barátnőm kisegített. Később persze visszafizettem neki az összeget. Ha ő nem lett volna, én sem tartanék itt - megvontam a vállam, felálltam, kinyújtóztattam tagjaimat és kisétáltam a konyhába, hogy igyak egy kis narancslevet, Lana követett.
- Akarsz még erről beszélni? - kérdezte. Lenéztem a kezemre, amiben az átlátszó poharat szorongattam, megforgattam párszor és barátnőmre néztem.
- Nem igazán, de azért köszönöm, hogy meghallgattál és hogy nem szakítottál félbe.
- Ne köszönd meg, nem kell. Inkább csak lépj túl rajta vagy legalábbis ne gondolj annyit rá, oké? - lehetetlenség volt, amit kért, de azért bólintottam. - Mit szólnál hozzá, ha csajos estét tartanánk? Jobban mondva csajos délutánt?
- Jól hangzik, most jól esne nagyon - mondtam s megittam az utolsó kortyig az italomat.
Lana-val egész délután csajos dolgokat csináltunk: kifésültük a másik haját, megcsináltuk egymás szemöldökét, kilakkoztuk egymás körmét és kicsit meg is masszíroztuk egymást. A nap vége felé már teljesen "meggyógyultam", még viccelődni is tudtam. Idő közben még a telefonom is megnéztem, de nem jött semmilyen értesítésem sem, aminek most nagyon örültem. Nem hagytak bosszankodó üzenetet azért, mert nem mentem be, nem kellett semmi fontosat elintéznem sem szóval egy laza nap volt.
Hét óra felé azonban csengettek az ajtón. Mivel egyikőnk sem várt látogatót, nem tudtam mire vélni a kései látogatót. Nem tudtam eldönteni, hogy ki lehet az. Mikor indultam volna kinyitni az ajtót, addigra Lana már fel is pattant és elindult, hogy megnézze ki is az a bátor ember, aki ilyenkor keres minket.
- Oh, hello! Gyere be! - hallottam Lana meglepett hangját.
- Köszi - Max hangját hallottam majd meg is láttam. A szemem még mindig vörös volt kicsit, de azért sokat segített az a krém, amit a barátnőm rendelt még valahonnan.
- Szia, hát te? - kérdeztem meglepődve.
- Gondoltam beugrok és megkérdezem, lenne-e kedved eljönni velem valahova - kezei a kabátzsebében voltak s egyre csak közeledett felém. Mikor már csak centik választottak el minket, lehajolt és megcsókolt, egyik kezével magához húzott.. Köpni-nyelni nem tudtam. Segítségkérően pillantottam Lana felé, aki éppen valami körömlakk után kutatott valahol a szoba másik felében.
- Nem is tudom... ez jó ötlet? Mármint találkozgatni miközben... tudod... - nem akartam előtte kimondani, valahogy nem volt hozzá elég erőm.
- Ne törődj ezzel! Feleslegesen aggódsz, drága! - elképesztő egy ember volt. Képes volt úgy levenni a lábamról, hogy még én se jöjjek rá, hogy mit is akar tőlem igazából.
- Hát... na jó, legyen! - mentem bele. - Csak felveszek valami másik ruhát - végignéztem magamon: fekete leggings volt rajtam és egy csőrikés kinyúlt póló, amit már nagyon régen vettem és ami egy időben a kedvencem is volt. Nem volt szívem kidobni így megtartottam pizsi felsőnek.
Ő csak bólintott miközben én a szobám felé indultam valami ruháért. Nem tudtam mit kéne felvennem, csak felkaptam magamra egy kék inget, fekete feszülős farmernadrágot, egy meleg dzsekit és már indultam is ki.
- Még felhúzódok és mehetünk! - mondtam, ő erre csak egy jól van-t fűzött hozzá.
Nem tudtam hova akar vinni. Azt sem tudtam, pontosan mit akar csinálni, de nem is igazán kérdezősködtem. Felkaptam magamra egy cipőt és belekaroltam Max karjába, amit már nyújtott is felém. Nálam vagy másfél fejjel magasabb volt, szélesebb volt a válla és ami azt illeti magabiztosabban is viselkedett. Büszkén mutatkozott velem az utcán s nem vette észre azokat a nőket, akik felé pislantottak. Úgy éreztem, én vagyok nála az egyetlen nő, de vajon, ez valóban így van-e? Pár perc múlva aztán egy fekete limuzin mellett megálltunk, kinyitotta az ajtót s megvárta míg beszállok aztán ő következett, de mielőtt beült volna, a kabátját levetette s a másik ülésre dobta, ami a miénkkel szemben volt.
- Hova megyünk? - kérdeztem s próbáltam félig felé fordulva kiszedni belőle az igazságot.
- Mivel reggel úgy elszöktél tőlem, gondoltam most bepótolhatnánk az elmaradt randit.
- Milyen randira gondolsz? - felszökött a szemöldököm a homlokom közepéig, a szívem hevesebben vert, mert nem tudtam hova akar elvinni. Semmi konkrétumot nem mondott, ami kicsit megijesztett. Egyre inkább csak egy kérdés ismétlődött a fejemben: vajon mért csinálja ezt?
A limuzinban az út nagy részén alig szóltunk egymáshoz. Engem a kinti táj nyűgözött le míg ő egész végig engem fürkészett. Zavarban éreztem magam tőle s nem tudtam, mit kéne csinálnom, kicsit még el is vörösödtem, amit remélni merek, hogy nem vett észre.A táj elsuhanó képe eszembe juttatta milyen gyorsan eltelt ez a pár év és milyen gyorsan képesek megváltozni az emberek egyik napról a másikra. Akaratlanul is az apám járt a fejemben, próbáltam rájönni, mi az, amibe belekeveredett. Akármennyire is utálom, azért mégis csak az apám, amiről persze nem szeretnék tudomást venni. Megráztam a fejem, lenéztem a kezeimre, amik az ölemben pihentek és úgy döntöttem, nem foglalkozok többet azzal, mennyire nehéz is volt a gyerekkorom. Számtalanszor elhatároztam, hogy erősebb leszek, nem gondolok ezekre a dolgokra, de ennek ellenére még mindig előjöttek.
- Megérkeztünk - hallottam nem is olyan sokára Max lágy hangját, aki előbb kiszállt s kisegített az autóból. - Fázol? - kérdezte s kezeiben szorongatta kabátját készen arra, hogy rám terítse.
- Egy kicsit talán - az igazat megvallva nagyon is fáztam csak nem akartam kimutatni ezt előtte. Rám terítette kabátját és átkarolta a derekamat.
A város szélén voltunk egy óriási épület előtt, amiben látszólag senki sem tartózkodott éppen. Mikor felpillantottam a legtetejére, meg is szédültem egy kicsit a látványtól. Túl kicsinek éreztem magam így a hatalmas téglaépület előtt. Max-el a főbejárathoz sétáltunk és meglepetésemre elsőre be is engedtek minket. Egy fogasra akasztották a kabátjainkat és elkísértek a lift irányába. A liftben csak mi ketten álldogáltunk, senki sem szállt be a felfelé vezető úton, ami egyben azt is jelentette, hogy igazam volt abban, hogy nincs rajtunk kívül szinte senki - legalábbis egy vendég sem tartózkodott az épületben.
- Hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsisággal a hangomban.
- Egy étteremben - hallottam a választ. - Ennek az a jellegzetessége, hogy a legfelső szinten van az étterem s alatta pedig báltermek, különböző ajándékboltok és tárgyalótermek vannak - elképedtem. Még soha nem hallottam ilyenről. - Mi most az étterembe tartunk.
Nem sokkal később a lift jelzett, hogy megérkeztünk a legfelső emeletre. Mikor az ajtajai kinyíltak egy hatalmas tér tárult elénk, amiben az asztalok egymástól akár több méterre helyezkedtek el, ebből arra gondoltam, hogy valószínűleg elég drága és felkapott étteremben lehetünk. Nem tudtam mit mondani miközben Max az egyik ablak melletti kis sarokba kalauzolt engem. Sötétbarna bőrüléses székek és asztalok voltak mindenütt. Mindegyik asztalon egy szál gyertya pislákolt, egyedül a miénken volt azonban csak egy-egy szál rózsa. Mikor kinéztem az ablakon, láttam a város fényeit. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy észre sem vettem, hogy időközben megérkezett a pincér az asztalunkhoz.
- Mit hozhatok önnek, hölgyem? - kérdésére összerezzentem kicsit. Először a szemébe néztem majd az asztalra, ahol éppen az étlap volt kinyitva előttem.
- Nem tudok dönteni... Rád bízom magam - mondtam s nagyon reménykedtem benne, hogy Max nem valami csípős egytálételt rendel nekem, mert a csípőset nem igazán kedvelem.
Valahonnan az emeletről halk zene szólt, ami megnyugtatóan hatott rám s elterelte egy kicsit a figyelmemet a zavaromról, hogy egész végig engem nézett az előttem ülő Görög félisten.
- Gyönyörű vagy - elállt a lélegzetem és kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy nem öltöztem ki egy kicsit jobban.
- Köszönöm - mondtam. - De nem kellett volna kiöltöznöm vagy legalább valami mást felvennem? Olyan lezsernek érzem magam...
- Nem, tökéletes ahogyan kinézel, csinos vagy nagyon - nem tudtam mit csinálni az este folyamán. Folyton a legkülönfélébb bókokkal bombázott s én csak szótlanul bámultam hatalmas kék szemeibe. - Nem megyünk táncolni? - tette fel egyszer csak a kérdést.
- Nem tudok táncolni - mondtam s nagyon reméltem, hogy nem akarja rám erőltetni a táncot, mert biztos voltam benne, hogy minden asztalnak nekimegyek.
- Nem lesz semmi baj! - akartam neki hinni, de nem mertem kockáztatni.
- Inkább menjünk sétáljunk egyet - javasoltam. Mivel már az ételt elfogyasztottuk, igazán jólesett volna egy kiadós séta. Alig bírtam megmozdulni, olyan sokat ettem.
- Rendben, menjünk! - elmosolyodott, amitől a pillangók repkedtek a hasamban. Intett a pincérnek, hogy hozzák fel a kabátjainkat. Perceken belül aztán meg is érkezett s mi fel is vettük magunkra.
Max egy eldugott kis lépcsőhöz vezetett, ami egyenesen a tetőtérre vitt fel minket. Meg kell hagyni, még a tetőtér is lenyűgöző volt. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a világon.
- Tetszik?
- Lenyűgöző idefent - mondtam s kedvem támadt táncolni, persze nem tettem.
- Mesélj magadról - kérlelt Max.
- Mit szeretnél tudni? - néztem rá miközben a hosszú hajamba belekapott a szél.
- Mindent - macska egér játékot űztünk: én voltam az egér, aki a macska elől próbál elbújni sikertelenül. Már vagy ötször körbe-körbe sétáltunk mikor hirtelen falnak ütköztem s Max fölém támaszkodva bámult le a szemembe.
- Nem vagyok annyira érdekes, mint ahogy azt te gondolod - próbáltam elterelni a figyelmét, hogy ne kelljen magamról mesélnem.
- Azt majd én eldöntöm! - rögtön miután kimondta megcsókolt és hozzám simult.
Nem éreztem sem a hideg falat, sem pedig a hideg szellőt, ami az arcomba mart s ami kiszárította a szemem. Testének melege és parfümjének illata kábítóan hatott az érzékszerveimre. Lent elkezdett bizseregni, de tudtam, hogy nem itt fog megtörténni az, amit szeretnék. Átkaroltam a nyakát és belevesztem a csókjába. Innentől kezdve csak ő létezett számomra és semmi más.
Erőt vettem magamon és felsétáltam a negyedikre, a lakásomra. Mivel Lana most éppen dolgozott, így nem kellett félnem attól, hogy korán reggel már kihallgatnak a saját lakásomban. Ha itthon lett volna, a legelső kérdése az lett volna, hogy mégis milyen volt az ágyban Mr. Tökéletessel, amire most aztán végképp nem lett volna szükségem, éppen elég volt ennyi izgalom is egy elég életre.
Kinyitottam az ajtót, lepakoltam a táskám és a szobámba sétáltam tiszta ruháért. Próbáltam kiverni a fejemből Max-et és az egész munkahelyemet és hogy ezt még jobban elősegítsem nekiálltam rendet rakni, kitakarítani az egész lakásban. A szobámmal kezdtem. Kivittem a szemetet, lepakoltam a polcokat s vizes ruhával tisztára töröltem. Felporszívóztam, beágyaztam s a fürdőt is szép tisztán kitakarítottam. Mire a nappalihoz értem volna, csengettek, így abba kellett hagynom. Kivittem a vizes lavórt a fürdőbe gyorsan és már rohantam is kinyitni az ajtót. Már kezdett jó kedvem lenni, de mikor megláttam, ki áll az ajtóban, egyrészt meglepődtem, másrészt nem vártam az ő látogatását.
- Szia, kicsim! - köszöntött apám, aki nem volt valami túl jó formában.
- Mit keresel itt? - nem tudtam hangosan kimondani az apa szót. Lehet, hogy csupán három betűből áll, de nálam elvesztette már régen a becsületét.
- Nem keresheti meg a saját lányát egy apa? - átlátszó próbálkozása undort váltott ki belőlem. Nem szerettem az olyan embereket, mint amilyen a saját apám is volt: átlátszó és igen csak irritáló.
- Te csak akkor szoktál megkeresni, ha pénz kell neked. Most sem hiszem, hogy másról lenne szó! Szóval, ki vele: mennyire lenne szükséged most? Egy millióra? Száz ezerre?
Elhúzta a száját és egyre inkább csak a hátam mögött kutatott valamit.
- Van itt még valaki vagy csak te vagy egyedül?
- Én vagyok csak itthon, Lana dolgozik - válaszoltam miközben az ajtókilincset szorosan markoltam.
- Esetleg beengedsz? - a kérdése inkább parancsnak hangzott, de hát ki vagyok én, hogy egy láthatólag egy ilyen fontos embernek nemet mondjak? Megköszörülte a torkát s beljebb lépett mikor odébb álltam az útjából. - Köszönöm.
Nem kellett a sajnálkozása. Többé már nem voltam az a szegény, gyámoltalan szerencsétlen lány, akit csak úgy otthagyhatott a szarban. Nem voltam kíváncsi rá, sőt, egyenesen ki nem állhattam őt. Amikor csak tudtam letagadtam, hogy ismerem.
- Lenne itt valami, amiről tudnod kéne Ell... - láttam rajta, hogy szorong, nem tudja, hogyan tálalja azt, hogy megint valami őrültségbe keveredett.
- Állj! Mégis miről kéne tudnom? Már megint mibe keveredtél? - dühöm levezetéseként föl-alá járkáltam a nappaliban az ablak előtt.
- Nem mondhatok semmi konkrétat csak arra kérnélek, hogy... - miközben kereste a szavakat, minden erőmre szükségem volt, hogy oda ne menjek hozzá és keverjek le neki egy jó nagy pofont. Régen láttam már szerencsére, akkor is csak pénzt kért, amit én nem adtam neki. - Amilyen gyorsan csak tudsz, költözz el innen! Vannak emberek, akik nem kedvelnek túlságosan engem és félek, hogy felhasználnak téged ellenem...
- Azt mondod, hogy el kell költöznöm? Meg akarod mondani, mit tegyek?
- Nézd, Ell! Tudom, hogy piszok rossz apa voltam, hogy cserben hagytalak, de legalább most az egyszer hallgass rám! Ez most nem vicc! El kell tűnnöd erről a helyről olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz!
Minden rossz emlékem egyszer csak kezdett feltörni belőlem. A sírás fojtogatott, de nem engedhettem meg neki, hogy teljesen átvegye fölöttem a hatalmat. Mélyen apám szemébe néztem miközben hozzá intéztem utolsónak szánt szavaimat.
- Egy: nem te mondod meg, mit csináljak vagy mit ne. Kettő: tűnj el az életemből mindörökre! - a kezemmel közben a bejárati ajtóra mutattam ezzel is utalva arra, hogy ideje mennie, hogy az apa-lánya beszélgetésnek itt és most vége van. Ő még mondani szeretett volna valamit, láttam rajta, de inkább meggondolta magát, amit jobban is tett. Nem voltam kíváncsi rá és nem is leszek soha.
Felállt, rám nézett még utoljára és csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra majd nem láttam többet. Miután hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó, könnyek szöktek a szemembe s elkezdtem sírni, mert eszembe jutott minden szörnyűség, ami az életem során velem történt. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de sikerült addig elhúznom a sírást, amíg Lana meg nem érkezett s vidám hangjával fel nem hívta magára a figyelmemet. Mosolya azonban rögtön leolvadt az arcáról, mikor látta, mi a helyzet velem.
- Mi történt Elly? A pasi csinált valamit? - ingattam a fejem, hogy nem ő volt s hüppögésem egyre jobban csak felerősödött. - Hát akkor ki?
- Az... az apám... itt járt... - mellém telepedett a fotelra s magához húzott, átölelt és próbált csitítgatni. Senki sem ismerte a múltam még Lana sem. Senkinek sem dicsekedtem vele ugyanis nem volt egy kellemes gyerekkorom, nekem kellett mindenemért megdolgoznom, csoda, hogy itt tartok.
- Az apád? Nem is említetted, hogy tartanátok-e a kapcsolatot vagy hogy mi van a szüleiddel - megállapításnak szánta, nem volt benne semmi bántó szándék, de ettől csak még jobban sírhatnékom támadt. A papír zsebkendők már halmokban álltak körülöttem a fotelben is, a földön is és ez a kupac most még egy könnyes darabbal bővült. - Csss... ne sírj kérlek! Tudod, nem áll jól neked a sírás, csak elcsúfítja az arcodat, ami egyébként gyönyörűséges!
Próbáltam magam megnyugtatni, próbáltam abbahagyni a sírást, de nem volt könnyű - mondjuk még mindig könnyebb volt úgy, hogy valaki mellettem volt és támogatott, nagyon sokat jelentett ez nekem és éppen ezért döntöttem el, hogy Lana-nak elmondom az én titkom. Erőt vettem magamon, szembe fordultam vele s a szemem törölgettem. Mostanra már biztosan vérvörös volt a sok sírástól.
- Amit most me... mesélni fogok, - hüppögtem - kérlek, ne mondd el senkinek! Eddig még nem igen tud róla senki sem - vallottam be őszintén.
- Lakat a számon!
- Azt már tudod, hogy nem volt könnyű gyerekkorom, lehet említettem már, hogy amim csak volt, azt én szereztem meg magamnak. Nekem kellett megdolgoznom azért, hogy legyen valamim, mert anyám 15 éves koromban váratlanul tisztázatlan körülmények között meghalt, apám pedig elkezdett inni és rossz társaságba keveredett. Alig volt pénzünk... - visszaemlékezésem során tisztán magam előtt láttam azokat az estéket, mikor apám ittasan és dühösen tért haza s utána tett arról, hogy nekem sem legyen sokkal jobb. - Volt, hogy egyszerre két munkahelyen is dolgoznom kellett, hogy fizetni tudjuk a számlákat. Ez még nagyjából a középiskola alatt volt így. Mikor 18 éves lettem s felvettek az egyetemre, minden erőmet összeszedtem és egyik este elszöktem, hogy végre a saját életemmel is foglalkozhassak - barátnőm mindvégig figyelmesen figyelt engem s készen állt megvigasztalni is, ha arra lenne szükség. - Egy ideig nyugtom volt tőle, aztán egy téli napon megkeresett és pénzt követelt tőlem, rengeteg pénzt, amit persze az egyetemre félretett tartalékomból tudtam csak kifizetni neki, amit évek alatt sikerült csak összegyűjtenem - láttam Lana-n, hogy nagyon megérintette a történetem. Észre sem vettem, hogy már egy fél órája mesélem neki szomorú sorsom történetét csak akkor, mikor megszomjaztam.
- Szegényem... mért nem mondtad ezt el eddig? - kérdezte.
- Azért, mert ha valakinek elmesélem, akkor már másképp néz rám, mintha egy árva lennék. Az is vagyok bizonyos tekintetben, de nem szeretem ezt emlegetni, mert vagy kihasználnak ezzel az emberek vagy csak nem érdekli őket.
- Azért elmondhattad volna. És hogy sikerült kifizetned az egyetemet? - láttam rajta, hogy nem vicceli el a történetet és hogy igazán érdeklődik irántam s talán ez miatt is döntöttem úgy, hogy elmesélem neki az egész életemet az elejétől a végéig.
- Tudom, tudom, de egy ilyen történettel nem könnyű előállni. Az egyetem alatt is dolgoznom kellett és volt, hogy egyik barátnőm kisegített. Később persze visszafizettem neki az összeget. Ha ő nem lett volna, én sem tartanék itt - megvontam a vállam, felálltam, kinyújtóztattam tagjaimat és kisétáltam a konyhába, hogy igyak egy kis narancslevet, Lana követett.
- Akarsz még erről beszélni? - kérdezte. Lenéztem a kezemre, amiben az átlátszó poharat szorongattam, megforgattam párszor és barátnőmre néztem.
- Nem igazán, de azért köszönöm, hogy meghallgattál és hogy nem szakítottál félbe.
- Ne köszönd meg, nem kell. Inkább csak lépj túl rajta vagy legalábbis ne gondolj annyit rá, oké? - lehetetlenség volt, amit kért, de azért bólintottam. - Mit szólnál hozzá, ha csajos estét tartanánk? Jobban mondva csajos délutánt?
- Jól hangzik, most jól esne nagyon - mondtam s megittam az utolsó kortyig az italomat.
Lana-val egész délután csajos dolgokat csináltunk: kifésültük a másik haját, megcsináltuk egymás szemöldökét, kilakkoztuk egymás körmét és kicsit meg is masszíroztuk egymást. A nap vége felé már teljesen "meggyógyultam", még viccelődni is tudtam. Idő közben még a telefonom is megnéztem, de nem jött semmilyen értesítésem sem, aminek most nagyon örültem. Nem hagytak bosszankodó üzenetet azért, mert nem mentem be, nem kellett semmi fontosat elintéznem sem szóval egy laza nap volt.
Hét óra felé azonban csengettek az ajtón. Mivel egyikőnk sem várt látogatót, nem tudtam mire vélni a kései látogatót. Nem tudtam eldönteni, hogy ki lehet az. Mikor indultam volna kinyitni az ajtót, addigra Lana már fel is pattant és elindult, hogy megnézze ki is az a bátor ember, aki ilyenkor keres minket.
- Oh, hello! Gyere be! - hallottam Lana meglepett hangját.
- Köszi - Max hangját hallottam majd meg is láttam. A szemem még mindig vörös volt kicsit, de azért sokat segített az a krém, amit a barátnőm rendelt még valahonnan.
- Szia, hát te? - kérdeztem meglepődve.
- Gondoltam beugrok és megkérdezem, lenne-e kedved eljönni velem valahova - kezei a kabátzsebében voltak s egyre csak közeledett felém. Mikor már csak centik választottak el minket, lehajolt és megcsókolt, egyik kezével magához húzott.. Köpni-nyelni nem tudtam. Segítségkérően pillantottam Lana felé, aki éppen valami körömlakk után kutatott valahol a szoba másik felében.
- Nem is tudom... ez jó ötlet? Mármint találkozgatni miközben... tudod... - nem akartam előtte kimondani, valahogy nem volt hozzá elég erőm.
- Ne törődj ezzel! Feleslegesen aggódsz, drága! - elképesztő egy ember volt. Képes volt úgy levenni a lábamról, hogy még én se jöjjek rá, hogy mit is akar tőlem igazából.
- Hát... na jó, legyen! - mentem bele. - Csak felveszek valami másik ruhát - végignéztem magamon: fekete leggings volt rajtam és egy csőrikés kinyúlt póló, amit már nagyon régen vettem és ami egy időben a kedvencem is volt. Nem volt szívem kidobni így megtartottam pizsi felsőnek.
Ő csak bólintott miközben én a szobám felé indultam valami ruháért. Nem tudtam mit kéne felvennem, csak felkaptam magamra egy kék inget, fekete feszülős farmernadrágot, egy meleg dzsekit és már indultam is ki.
- Még felhúzódok és mehetünk! - mondtam, ő erre csak egy jól van-t fűzött hozzá.
Nem tudtam hova akar vinni. Azt sem tudtam, pontosan mit akar csinálni, de nem is igazán kérdezősködtem. Felkaptam magamra egy cipőt és belekaroltam Max karjába, amit már nyújtott is felém. Nálam vagy másfél fejjel magasabb volt, szélesebb volt a válla és ami azt illeti magabiztosabban is viselkedett. Büszkén mutatkozott velem az utcán s nem vette észre azokat a nőket, akik felé pislantottak. Úgy éreztem, én vagyok nála az egyetlen nő, de vajon, ez valóban így van-e? Pár perc múlva aztán egy fekete limuzin mellett megálltunk, kinyitotta az ajtót s megvárta míg beszállok aztán ő következett, de mielőtt beült volna, a kabátját levetette s a másik ülésre dobta, ami a miénkkel szemben volt.
- Hova megyünk? - kérdeztem s próbáltam félig felé fordulva kiszedni belőle az igazságot.
- Mivel reggel úgy elszöktél tőlem, gondoltam most bepótolhatnánk az elmaradt randit.
- Milyen randira gondolsz? - felszökött a szemöldököm a homlokom közepéig, a szívem hevesebben vert, mert nem tudtam hova akar elvinni. Semmi konkrétumot nem mondott, ami kicsit megijesztett. Egyre inkább csak egy kérdés ismétlődött a fejemben: vajon mért csinálja ezt?
A limuzinban az út nagy részén alig szóltunk egymáshoz. Engem a kinti táj nyűgözött le míg ő egész végig engem fürkészett. Zavarban éreztem magam tőle s nem tudtam, mit kéne csinálnom, kicsit még el is vörösödtem, amit remélni merek, hogy nem vett észre.A táj elsuhanó képe eszembe juttatta milyen gyorsan eltelt ez a pár év és milyen gyorsan képesek megváltozni az emberek egyik napról a másikra. Akaratlanul is az apám járt a fejemben, próbáltam rájönni, mi az, amibe belekeveredett. Akármennyire is utálom, azért mégis csak az apám, amiről persze nem szeretnék tudomást venni. Megráztam a fejem, lenéztem a kezeimre, amik az ölemben pihentek és úgy döntöttem, nem foglalkozok többet azzal, mennyire nehéz is volt a gyerekkorom. Számtalanszor elhatároztam, hogy erősebb leszek, nem gondolok ezekre a dolgokra, de ennek ellenére még mindig előjöttek.
- Megérkeztünk - hallottam nem is olyan sokára Max lágy hangját, aki előbb kiszállt s kisegített az autóból. - Fázol? - kérdezte s kezeiben szorongatta kabátját készen arra, hogy rám terítse.
- Egy kicsit talán - az igazat megvallva nagyon is fáztam csak nem akartam kimutatni ezt előtte. Rám terítette kabátját és átkarolta a derekamat.
A város szélén voltunk egy óriási épület előtt, amiben látszólag senki sem tartózkodott éppen. Mikor felpillantottam a legtetejére, meg is szédültem egy kicsit a látványtól. Túl kicsinek éreztem magam így a hatalmas téglaépület előtt. Max-el a főbejárathoz sétáltunk és meglepetésemre elsőre be is engedtek minket. Egy fogasra akasztották a kabátjainkat és elkísértek a lift irányába. A liftben csak mi ketten álldogáltunk, senki sem szállt be a felfelé vezető úton, ami egyben azt is jelentette, hogy igazam volt abban, hogy nincs rajtunk kívül szinte senki - legalábbis egy vendég sem tartózkodott az épületben.
- Hol vagyunk? - kérdeztem kíváncsisággal a hangomban.
- Egy étteremben - hallottam a választ. - Ennek az a jellegzetessége, hogy a legfelső szinten van az étterem s alatta pedig báltermek, különböző ajándékboltok és tárgyalótermek vannak - elképedtem. Még soha nem hallottam ilyenről. - Mi most az étterembe tartunk.
Nem sokkal később a lift jelzett, hogy megérkeztünk a legfelső emeletre. Mikor az ajtajai kinyíltak egy hatalmas tér tárult elénk, amiben az asztalok egymástól akár több méterre helyezkedtek el, ebből arra gondoltam, hogy valószínűleg elég drága és felkapott étteremben lehetünk. Nem tudtam mit mondani miközben Max az egyik ablak melletti kis sarokba kalauzolt engem. Sötétbarna bőrüléses székek és asztalok voltak mindenütt. Mindegyik asztalon egy szál gyertya pislákolt, egyedül a miénken volt azonban csak egy-egy szál rózsa. Mikor kinéztem az ablakon, láttam a város fényeit. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy észre sem vettem, hogy időközben megérkezett a pincér az asztalunkhoz.
- Mit hozhatok önnek, hölgyem? - kérdésére összerezzentem kicsit. Először a szemébe néztem majd az asztalra, ahol éppen az étlap volt kinyitva előttem.
- Nem tudok dönteni... Rád bízom magam - mondtam s nagyon reménykedtem benne, hogy Max nem valami csípős egytálételt rendel nekem, mert a csípőset nem igazán kedvelem.
Valahonnan az emeletről halk zene szólt, ami megnyugtatóan hatott rám s elterelte egy kicsit a figyelmemet a zavaromról, hogy egész végig engem nézett az előttem ülő Görög félisten.
- Gyönyörű vagy - elállt a lélegzetem és kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy nem öltöztem ki egy kicsit jobban.
- Köszönöm - mondtam. - De nem kellett volna kiöltöznöm vagy legalább valami mást felvennem? Olyan lezsernek érzem magam...
- Nem, tökéletes ahogyan kinézel, csinos vagy nagyon - nem tudtam mit csinálni az este folyamán. Folyton a legkülönfélébb bókokkal bombázott s én csak szótlanul bámultam hatalmas kék szemeibe. - Nem megyünk táncolni? - tette fel egyszer csak a kérdést.
- Nem tudok táncolni - mondtam s nagyon reméltem, hogy nem akarja rám erőltetni a táncot, mert biztos voltam benne, hogy minden asztalnak nekimegyek.
- Nem lesz semmi baj! - akartam neki hinni, de nem mertem kockáztatni.
- Inkább menjünk sétáljunk egyet - javasoltam. Mivel már az ételt elfogyasztottuk, igazán jólesett volna egy kiadós séta. Alig bírtam megmozdulni, olyan sokat ettem.
- Rendben, menjünk! - elmosolyodott, amitől a pillangók repkedtek a hasamban. Intett a pincérnek, hogy hozzák fel a kabátjainkat. Perceken belül aztán meg is érkezett s mi fel is vettük magunkra.
Max egy eldugott kis lépcsőhöz vezetett, ami egyenesen a tetőtérre vitt fel minket. Meg kell hagyni, még a tetőtér is lenyűgöző volt. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb nő a világon.
- Tetszik?
- Lenyűgöző idefent - mondtam s kedvem támadt táncolni, persze nem tettem.
- Mesélj magadról - kérlelt Max.
- Mit szeretnél tudni? - néztem rá miközben a hosszú hajamba belekapott a szél.
- Mindent - macska egér játékot űztünk: én voltam az egér, aki a macska elől próbál elbújni sikertelenül. Már vagy ötször körbe-körbe sétáltunk mikor hirtelen falnak ütköztem s Max fölém támaszkodva bámult le a szemembe.
- Nem vagyok annyira érdekes, mint ahogy azt te gondolod - próbáltam elterelni a figyelmét, hogy ne kelljen magamról mesélnem.
- Azt majd én eldöntöm! - rögtön miután kimondta megcsókolt és hozzám simult.
Nem éreztem sem a hideg falat, sem pedig a hideg szellőt, ami az arcomba mart s ami kiszárította a szemem. Testének melege és parfümjének illata kábítóan hatott az érzékszerveimre. Lent elkezdett bizseregni, de tudtam, hogy nem itt fog megtörténni az, amit szeretnék. Átkaroltam a nyakát és belevesztem a csókjába. Innentől kezdve csak ő létezett számomra és semmi más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése