Sziasztok, drágák!
Bocsánat, hogy hosszabb időre eltűntem, de az utolsó évem nagyon húzós és szinte minden héten írunk vagy felelünk naponta szinte. És ami az igazat illeti, egy kicsit szerintem el is rontottam kissé a történetet, valahogy úgy érzem, hogy nem úgy sikerült, ahogy azt én szerettem volna, ezért úgy döntöttem, hogy újraírom az elejétől. Az eddigi részeket nem törlöm ki, nagyjából ugyanaz lesz a történet kisebb-nagyobb változtatásokkal. Remélem nem haragudtok rám!
A részt a bejegyzés belsejében olvashatjátok! Egyébként Wattpadon is elérhetővé tettem már, ha esetleg ahhoz lenne kedvetek, nyugodtan ellátogathattok oda is és értesülhettek a legújabb részekről!
U.I.: A díjaknak hamarosan neki is állok. :) Köszönöm szépen Elenának és Bettinek! :)
Puszi,
Rosy.
Rosy.
A szívem a torkomban
dobogott, ahogy körbepillantottam a helyiségben, ami bennem a középkori
királyi kastélyokat idézte fel. A tágas tánctéren több száz ember
ringatózott a zene ritmusára s körülöttük is igencsak sokan voltak, akik
beszélgettek vagy éppen a parkettet fürkészték. Kicsinek éreztem magam
amikor felnéztem a plafonra, ami magasan a fejünk fölé emelkedett.
Összerezzentem kicsit, de utána folytattam az utamat a lépcsőn lefelé,
ahol szintén társalogtak páran. Könnyen túl lehetett harsogni a zenét
ugyanis arra mindig is ügyeltek, hogy ne legyen olyan hangos, hogy ne
lehessen meghallgatni a másikat.
A kezemmel a korlátba
kapaszkodtam s lassan lépkedtem lefelé. Az álarcom kicsit zavart
eleinte, viszketett a bőröm alatta, de kénytelen voltam hozzászokni, mert
az apám szigorú szabályokat szabott ki a farsangi mulatságokra
vonatkozóan is - természetesen a szórakozás jegyében. A szoknyám szélét
fogtam nehogy elessek s nem figyeltem eléggé a lábam elé amikor
megbotlottam két lépcsőfokkal lejjebb és egyenesen előre estem.
Szerencsémre időben észrevette az előttem álló férfi és elkapott. A
pulzusom az egekbe szökött és egyhamar nem tudtam megnyugodni.
Szerencsétlen férfi karjába kapaszkodtam, aki folyamatosan kérdezgette
tőlem, hogy minden rendben van-e. Egy perccel később szép lassan
kihúztam magam és felnéztem az idegen elképesztően zöld szemeibe, amik
egy pillanatig az enyémet fürkészték, de gyorsan elkaptam a tekintetem
róla és a ruhámat kezdtem igazgatni.
- Köszönöm, minden
rendben... - vettem egy mély levegőt majd folytattam. - Elnézést kérek,
ha megzavartam valamit - szabadkoztam.
- Semmi baj, a hölgy
már úgyis menni akart - mondta és a kezét felém nyújtotta s eközben
észrevettem, hogy a vörös hajú nő, akivel egészen eddig beszélgetett
most szúrós szemekkel bámul rám. - Szabad lesz egy táncra? - Nem tudtam
mit kéne mondanom. Semmi kedvem nem volt táncolni, de nem akartam
udvariatlan lenni pláne azok után nem, hogy épp az előbb mentette meg az
életem.
- Természetesen... -
szavaim alig lehetett hallani, de ez őt nem is zavarta, mintha tudta
volna, hogy beleegyezem a hosszas hallgatásom után. Megfogtam meleg és
kissé érdes kezét majd levezetett a lépcsőn és ügyelt arra, hogy esélyem
se legyen még egyszer megbotlani.
A táncparkettre érve
szép lassan magához vont és lassan ringatózni kezdtünk. Férfias illata
elkábított és nem hagyta, hogy tánc közben elkalandozzanak a
gondolataim. Nagyjából az orráig értem vagy még addig se, de
folyamatosan beszélgetni próbált kisebb-nagyobb kihagyásokkal.
- Na és hogy tetszik
ez a kis bál? - Kérdezte bizalmas hangon miután már kitárgyaltuk az
életünk egyes eseményeit. Felnéztem a szemeibe és önkéntelenül is
megmosolyogtatott.
- Szerintem ugyanolyan, mint a többi... Túldíszített és egy kissé eltúlzott nekem - mondtam őszintén. - Nem hozzám való.
- Igazán? - Éreztem, hogy felhúzta az egyik szemöldökét, de nem láthattam mivel az álarca eltakarta a fél arcát.
- Igen... - forgattam
kicsit a szemeimet kihangsúlyozva véleményemet. - Az apám mindig is
szerette a felhajtást... - Eltöprengtem egy kicsit és a semmibe révedt a
tekintetem egy-két pillanatra. - Ezek szerint még nem jártál itt?
- Nem - elmosolyodott
s a fejét rázta megerősítésképpen. Elcsodálkoztam kicsit, mert eddig
apám csak a legfontosabb üzlettársait hívta meg, akik több éve
támogatták már a cégét. Kicsit furcsának találtam s ezért szóvá is
tettem.
- Egy újabb üzlettársa vagy? - kérdeztem értetlenkedve.
- Valami olyasmi -
látszott rajta, hogy nem akar az üzletről beszélgetni tovább és inkább
nem is erőltettem ezt a témát, mert engem meg végképp nem érdekeltek
apám ügyei, elég volt, ha évente egyszer meghívta őket erre a
rendezvényre.
A férfi egyre jobban
szorított magához nehogy elessek. Vigyázott rám talán úgy, mint eddig
senki más. Tánc közben egyfolytában engem nézett, nem vette le rólam a
szemét. Bevallom, egy kissé zavart, mert nem szoktam meg, hogy valaki
hosszabb ideig bámul. Úgy éreztem magam mellette, mintha egy
porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban darabjaira hullhat.
Magassarkúmban olyan gyorsan szedtem a lábaim, hogy már kezdett
megfájdulni a sok erőfeszítésben. A fűzőmtől alig kaptam levegőt, de nem
törődtem ezzel tovább. Kizártam a külvilágot, mint ahogy tánc közben
mindig is csináltam és hagytam, hogy a ritmus vezessen. Eddig mindenki
szerint, akivel csak találkoztam, azt mondta nekem, hogy ez egy
különleges képesség és hogy ne pazaroljam el, de hát mit tehetnék ez
ellen, ha az apám egy teljesen más utat szánt nekem?
A fények kihunytak a
teremben és csak egyetlen egy reflektor világított, az is ránk. Észre
sem vettem, hogy mindenki minket figyelt, hogy elálltak a közelünkből és
csodálattal lesték minden egyes mozdulatunkat. A tánc végére kipirultam
teljesen és el is fáradtam. Amint meghajoltunk közönségünk előtt,
elrohantam gyorsan az italos pulthoz és mertem egy kis puncsot miközben
apám a szokásos beszédébe kezdett bele. Mikor az új támogatók névsorát
sorolta volna fel, megállt egy pillanatra és tekintetével keresett
valakit majd beleszólt a mikrofonba amikor megtalált és egyenesen rám
nézett.
- Kérem engedjék meg,
hadd mutassam be gyönyörűséges lányomat, Shay Frewen-t! - Mindenki
tapsolni kezdett. - Shay, kérlek, gyere ide mellém! - kérlelt apám, de
nem akartam menni. Intettem is neki, de őt nem érdekelte. - Ne légy
ennyire szégyenlős, kicsim! - Megadtam magam és elindultam a kis
emelvény felé, amin a zenészek apám mögött üldögélve bámulták a tömeget
és engem.
A kísérőm a színpad
széléig kísért majd rám mosolyogva próbált bátorítani, mert
nyilvánvalóan észrevette tétovázásomat. Hálásan visszamosolyogtam rá
miután apám mellett álltam az emelvényen.
- Annyira büszke
vagyok rád kicsim! - magához vont és adott egy puszit a homlokomra. -
Sikeresen elvégezted az egyetemet és még dicséretet is kaptál! Én vagyok
a világ legboldogabb apukája - elérzékenyült egy kicsit. Nem értettem
mire akar kilyukadni, de reménykedtem benne, hogy nem ment bele egyetlen
bizonytalan üzletbe se. - Itt mindenki előtt szeretném bejelenteni,
hogy a vállalatomnak új bőkezű támogatója akadt méghozzá Calder Bowman
személyében! - Mindenki tapsba kezdett velem együtt. A kísérőm most
széles mosollyal lépett fel és kezet rázott az apámmal.
- Köszönöm a
megtiszteltetést, Ray! - Elmosolyodott majd rám nézett és kacsintott
egyet. - Öröm önnel üzletelni - mondta és átadta az apámnak a mikrofont.
Nem figyeltem már
tovább a beszélgetés menetét csak azt vártam, hogy vége legyen a
beszédének és kimehessek egy kicsit levegőzni. Az utóbbi időben
sok minden ért és még nem mindent tudtam teljesen lezárni. Erre az estére
is csak apám miatt jöttel el, mert annyira erősködött.
Megkönnyebbülve
sétáltam ki a hátsó ajtón, ami egyenesen a hatalmas kertünkbe vezetett,
ahol gyermekkoromban órákat játszottam Blake-el. Ha felidézem a régi
időket, néha még mindig látom magam előtt ahogy éppen bújócskázunk és
próbáljuk megkeresni egymást. Évekkel később a barátságunkon alapult az
egész kapcsolatunk, de egyik pillanatról a másikra, mintha minden
megváltozott volna köztünk mióta Blake új haverokra talált. Azok a
haverok sajnos teljesen megváltoztatták és ez a kapcsolatunk közé állt.
Eddigi boldog életünk hirtelen összedőlt és minden, ami rá emlékeztetett
egy rémálommá vált. Már alig bírtam ránézni is az utolsó napokban
amikor együtt voltunk. Ki akartam törölni minden közös emlékünk, de
sajnos erre nem volt lehetőség.
- Kicsit hideg van kint, nem igaz? - Calder hangja visszahúzott a valóságba és kissé kirázott a hideg.
- De, egy kicsit
tényleg... - mondtam és félmosolyt villantottam rá a vállam fölött
amikor hátranéztem egy pillanatra. Lassan odasétált hozzám és a zakóját
nyújtotta felém. - Köszönöm! - Hálásan elfogadtam és belebújtam a tőlem
vagy 5 számmal nagyobb fekete zakóba. Megkönnyebbültem, amikor
érzékeltem, hogy belül mennyire felmelegítette már viselője. Mikor
összehúztam magamon a zakót, fejbe vágott az illat, amit már tánc közben
is éreztem. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon kicsit s a hatalmas
kertet néztem, ami kivilágítva úgy festett, mintha egy mesebeli palota
hátsókertje lenne.
- Minden rendben? -
kérdezte Calder s közelebb lépett hozzám. A korlátra támaszkodott és az
arcomat bámulta. Nem bírtam tovább, levettem a maszkot és
megmasszíroztam az arcom.
- Most már igen... -
elmosolyodtam. - Ez a maszk nem éppen volt jó választás... - elhúztam a
szám s örültem, hogy végre megszabadulhattam a maszkomtól még akkor is,
ha csak pár pillanatra. - És veled? Nem bírtad tovább bent?
- Ami azt illeti csak
egy sötétbarna hajú szépséget kerestem, aki elrabolta a szívemet és
csupán egy üvegcipellőt hagyott maga után... - elmosolyodtam a
hasonlatán. Valahogy eddig mindig el tudta érni, hogy jobban érezzem
magam, hogy mosolyogjak és ne törődjek a múlttal.
- Na, és megtaláltad?
- érdeklődtem a hihetetlenül zöld szemeibe bámulva. Miután levette ő is
a maszkját vettem csak észre, mennyire jóképű is apám újdonsült
partnere.
- Hát, nagyon is! -
Magabiztossága láttán kicsit elbizonytalanodtam. Mintha csak le akart
volna venni a lábamról, ami felé jó úton haladt és szerintem ezt ő is
tudta. Egy lépéssel közelebb lépett és az egyik ujját végighúzta a
bőrömön maga után forróságot hagyva. - Lehetne egy szemtelen kérdésem? -
kérdezte, amire én csak bólintani tudtam. - Ha most megcsókolnám ezt a
szépséget, hagyná magát? - kíváncsiság csillant a szemében és én
köpni-nyelni nem tudtam.
A lélegzetem elakadt és
hirtelen nem tudtam mitévő legyek. A szívem egyre hevesebben vert
miközben Calder egyre közelebb hajolt felém. Egyik kezével a hajamba
túrt míg a másikkal maga felé húzott. Lélegzetelállítóan festett fehér
ingében, sötétkék nyakkendőjében és fekete öltönynadrágjában. Mintha
maga lenne a megtestesült csábítás. Ajkai puhán az enyémre tapadtak.
Először gyengéden csókolt, majd egyre birtoklóbbá vált. Úgy éreztem,
birtokolni akart engem, hogy azt akarja, hogy az övé legyek - aminek én
nem tudtam ellenállni. Biztonságban éreztem magam a karjaiban. Egészen
biztos voltam benne, hogy Blake mellett nem éreztem így soha, mint ez
iránt az idegen iránt. Furcsa, hiszen Blake-et gyerekkorom óta ismertem,
a középsuliban is mi voltunk az álompár, mindenki olyan kapcsolatot
akart, mint amilyen a miénk volt aztán ugye vége lett és most egy idegen
férfival állok a társasági ház lépcsősorának tetejénél és azon
gondolkodok, vajon mért nem éreztem így korábban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése